„Mare Barrow fogságba esett, a villáma nélkül tehetetlen, és az elkövetett végzetes hibái gyötrik. Olyan fiútól függ az élete, akit egykor szeretett, és aki csupa hazugság és árulás. Maven Calore már királyként tovább szövi halott anyja hálóját, hogy megőrizze hatalmát az országa – és a foglya – fölött.
Amíg Mare a palotában raboskodik, az újvérűek és Vörösök csapata továbbra is szervezkedik, készül a háborúra. Nem maradhatnak többé az árnyékban. Calt, a száműzött herceget pedig semmi sem tántoríthatja el attól, hogy visszahozza Mare-t.
A Vörös királynő-sorozat harmadik részében a szövetségeket minden oldalon szakítópróbának vetik alá. Amikor a képességek és az ellenfelek összecsapnak, talán senki sem marad, aki eloltaná a tüzet – és Norta birodalmát az a veszély fenyegeti, hogy porig ég.”
Nagyon vártam már ezt a könyvet, többek között azért, mert azt hittem ez lesz a sorozat befejező része, valamint mert a szerzőnek van egy olyan „jó szokása”, hogy a regényei végén úgy összezavar, hogy szinte epekedve várom már a folytatást…
Mióta leraktam a regényt, egyfolytában a cselekményen és a Vörös királynő szérián (első két műről írt véleményemet ITT és ITT olvashatjátok el) gondolkodom.
Eddig mindhárom elbeszélést másnak éreztem, más „hangulatot árasztott”. A király ketrece is ennek az elképzelt világnak egy teljesen más arcát mutatta meg, miközben nagyon szépen haladunk előre egy olyan történetben, amiben soha nem az zajlik, amire éppen számítunk. Az első két rész után már megszoktam a rengeteg ármánykodást, cselszövést, úgyhogy ez nem is ért váratlanul. Viszont a főszereplő, Mare, eddig a „szimpatikus-nem szimpatikus” vékony határán mozgott, de ebben a könyvben sajnos átlépett a nem szimpatikus kategóriába. Mondhatni, hogy a gondolataitól teljesen kiakadtam, és már egyáltalán nem tudtam a személyiségével azonosulni. A másik főszereplő, Cal, is ugyanerre a sorsra jutott, úgyhogy jelenleg a Gonosz pártján állok.
Ami nagyon zavart a könyvben, hogy ezt az 550 oldalt iszonyat soknak éreztem. Sokszor elgondolkodtam olvasás közben, hogy egyensúlyban van-e az oldalak száma az eseményekkel, valamint mit kellett volna kihagyni, de arra jutottam, hogy így lett egy egész. Minden a helyén volt, minden mozzanat kellett. A cselekmény nem tud majd szépen „kinyílni” a befejező kötetben, ha bármi hiányzott volna.
A mű befejezéseként pedig megkaptam az írónőtől, amit már a véleményem legelején említettem: egy olyan függővéget, mely hihetetlen nagyot dobott az elbeszélésen, ami alapvetően megváltoztatta az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban, és a folytatás várására késztet.
„Amikor érkezel, imádkozol, hogy távozhass. Amikor távozol, imádkozol, hogy sosem kelljen visszatérned.”
Köszönöm a könyvet a GABO Kiadónak!
