„Mare Barrow vére vörös, mint a közönséges embereké, de Ezüst képessége, amellyel parancsolni tud a villámnak, olyan fegyverré teszi őt, amelyet a királyi udvar meg akar szerezni magának.
Maven, a herceg, aki elárulta, csalónak bélyegzi Mare-t, de a lány menekülés közben felfedezi, hogy nem ő az egyetlen a fajtájából.
Miközben a királlyá koronázott, bosszúálló Maven üldözi Mare-t, ő elindul, hogy megkeresse a többi Vörös-Ezüst harcost, hogy együtt vegyék fel a küzdelmet az elnyomók ellen.
Mare azonban halálos ösvényre téved, és az a veszély fenyegeti, hogy pont olyan szörnyeteggé válik, mint akit le akar győzni.
Vajon összeomlik a lázadás által követelt áldozatok súlya alatt? Vagy az árulás már mindörökre megkeményítette a szívét?”
A könyv a Vörös királynő című regény folytatása, melyről a véleményemet ITT találhatjátok.
Szóval folytatódott a történet, egészen máshogyan, mint az első részben. Míg a trilógia kezdete pörgősebb, titkokkal teli volt, ebben a részben nem éreztem azt a “nem tudom letenni érzést”.
Tisztában voltam vele, hogy ez az elbeszélés egyfajta “átmenet”, ill.a széria csattanójára való felkészítés, így is álltam hozzá.
A főszereplő, Mare szökését követhetjük végig a regényben, miközben Vörös-Ezüst embereket gyűjt maga köré. Tudat alatt ezeket az egyéneket fegyveres erővé alakítja, és a vezetőjükké lép elő. Ez a fejezete az elbeszélésnek izgalmas volt, fogva tartotta az érdeklődésemet.
Viszont az érdekes szakaszokat a műben, megszakították Mare gondolatai, folyamatos személyiségváltozása. A történetben nagyon nem szerettem a lány belső monológjait, mondhatni amennyire szimpatikus volt az első regényben, most annyira vált ellenszenvessé.
Ez számomra nehezen olvasható tette a kötetet, egészen körülbelül az utolsó ötven oldalig. Akkor visszatért a széria kezdetén oly szeretett vonások, szinte megváltozott a könyv.
Lezárásként pedig az elbeszéléshez méltó véget kaptunk, mely izgatottá tett a harmadik rész kiteljesedését illetően.
Köszönöm a könyvet a GABO Kiadónak!
