Nagyon ritkán van rá példa, hogy egy könyv mindhármunk figyelmét annyira felkelti, mint Sarah Pearse: A szanatórium című műve. Arra pedig, hogy egy bejegyzésben ki is fejtjük róla a véleményünket, még soha nem volt.
Íme hát az első ilyen posztunk:
A regény főszereplője Elin. A nő nyomozó, de már egy éve szabadságon van, így semmi sem gátolja meg abban, hogy részt vegyen öccse, Isaac eljegyzési partiján egy luxusszállodában a svájci Alpokban. Az épület története és a tény, hogy rossz idő esetén a hotel tulajdonképpen elzáródik a világtól, eleve baljós hangulatot áraszt. Mindezt fokozza, hogy hatalmas vihar közeleg.
Elin rendkívül zaklatott, szabályosan rosszul van, amikor belép a régen szanatóriumként működő szállodába. A cselekmény előrehaladtával pedig kiderül, nyugtalansága nem volt alaptalan, ugyanis sorra tűnnek el az emberek a környezetéből. Emiatt a nőnek végre szembe kell néznie a félelmeivel és utánajárni a történteknek.
Dalma
Annyira jónak tűnt elsőre ez a könyv. A fülszöveg, a borító és a téma mind-mind egy idegborzoló krimi ígéretét hordozta magában. Még az első ötven oldal után is lelkes voltam, a regény hangulata teljesen magával ragadott. Aztán ahogy egyre jobban kibontakozott előttem Elin karaktere, úgy ment el a kedvem az egész történettől. Eleinte sajnáltam Őt, talán kicsit át is tudtam érezni a szorongását, a pánikrohamait, később viszont már szó szerint besokalltam a gondolataitól. De legjobban a nyomozói képessége ill. annak hiánya akasztott ki.
Sajnálom, hogy a főszereplő személyisége ennyire elvitte a fókuszt, legalábbis nálam mindenképp, a szanatórium sötét múltjáról és a gyilkos indítékáról, mert ezeknek a középpontba helyezésétől sokkal érdekesebb lett volna a történet.
Az elbeszélés utolsó pár oldala folytatást ígér, ami elsőre érdekesnek tűnik, de semmi sem vesz rá, hogy még egyszer elmerüljek Elin gondolataiban.
Emese
A főszereplő roppant idegesítő az állandó analizálgatással és pánikrohamokkal, ami aztán később valamennyire meg van magyarázva, mégsem tudtam együttérző lenni. Hihetetlennek és ezáltal hiteltelennek tűnik az, hogy egy nyomozó ilyen állapotban legyen, ráadásul a könyv további részében is úgy tűnik, hogy teljesen alkalmatlan a szakmájában, minden nyomot félreért, és még önmagát sem tudja megvédeni.
Az igaz történet a végén viszont megdöbbentő. A gyilkos karaktere nagyon tetszett, és azzal teljesen tudtam azonosulni, na, nem mentettem fel magamban, mert ahova jutott az már egy beteges szint, de értettem, hogy mi volt az a fontos dolog, amit üzenni akart a tetteivel. A végén egy következő részre való utalást nem tudtam hova tenni, mert minden szál a végéhez ért, és alá lett támasztva logikailag. Szerintem ebből az ütős valós történetből sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni.
Hajnal
Nagyon vegyes érzésem voltak az elolvasás után. Lehet az is gondot jelentett, hogy mivel a környezet és a sztori kicsit emlékeztetett a Vendéglistára, és mert azt annyira nagyon szerettem, pont olyasmit vártam. Persze ez lehetetlen, hiszen egy másik író, másik könyvéről van szó. Számomra A szanatórium a klasszikus „majdnem” könyv. A helyszínválasztás kiváló, a történet is érdekes, sőt, még az élvezetes leírások, hangulat,- és atmoszférateremtés is megvan, de az összehatás mégis a „majdnem”. Azért majdnem, mert néha túl hosszú a két esemény közötti átvezetés, túl sok a feszültségteremtő leírás és vannak logikai bukfencek. Azonban a vége kicsit el lett sietve, kár érte, mert a mondanivaló szerintem fontos, csak valahogy nem sikerült jól és fogyaszthatóan tálalni. A karakterek érdekesek, csak itt is vannak személyiségjegybeli bunkfencek. Ennek ellenére azt gondolom, hogy Sarah Pearse-ben van potenciál, és sikerült felcsigáznia a folytatásra.
Kiadó: XXI. Század
Kiadás éve: 2021
Oldalak száma: 400 oldal
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Nem akarsz továbbállni.
Vagy már nem is tudsz?
A Le Sommet baljós épület, az erdőben bújik meg, vészesen meredek hegycsúcsok árnyékában, és régóta nyugtalanító szóbeszéd tárgya. Eredetileg szanatórium volt, aztán sokáig üresen állt, csak nemrég újították fel. Luxushotelt nyitottak benne, impozáns, eldugott pihenőhelyet a svájci Alpokban – márpedig ez az utolsó hely, ahová Elin Warner menni akar. Ugyan nyomozó, de jelenleg nem jár be dolgozni, úgyhogy hirtelenjében nincs jó kifogása, miért ne fogadná el a meghívást. Isaac, az öccse – akivel egyébként Elin egyáltalán nincs jóban –, itt fogja eljegyezni menyasszonyát, Laure-t.
Elin érkezésekor óriási vihar készül. Elin már eleve nyugtalan, úgy érzi, valami nincs rendben ezzel a szállodával. Másnap reggelre pedig Laure eltűnik – Elinnek az ösztöneire kell hagyatkoznia, hogy megtalálja öccse menyasszonyát. Minél több idő telik el Laure eltűnése óta, annál inkább bepánikol a vendégsereg. Elinen nagy a nyomás, hogy felmutasson valami eredményt – miközben senki sem sejti, hogy még egy nő eltűnt. Pedig ő lett volna az, aki figyelmeztethette volna a vendégeket, hogy mindenkinek veszélyben forog az élete.
