JILL SANTOPOLO: A ​fény, amit elvesztettünk

A fülszöveg alapján olyan szépnek, sorsszerűnek gondoltam ezt a történetet. Így az elolvasása után, viszont vegyes érzések vannak bennem a sztorit illetően, sőt amikor letettem a regényt egy kicsit még dühös is voltam.

A történetet Lucy, a főszereplő, meséli el, egészen a kezdetektől – 2001. szeptember 11-től. Ezen a napon ismerkedett meg Gabe-bel, akivel a Columbia Egyetem egyik kollégiumának tetejéről nézik végig a World Trade Center összeomlását. Ez a tragédia egy olyan kötelék lesz kettejük között, melyet nem tudnak elszakítani. Lucy ezt a különleges kapcsolatot mutatja be a saját szemszögéből, ami átszövi minden döntését, gondolatát, az egész életét.

Szerencsére nem volt részem semmilyen katasztrófában. Nem tudom milyen látni ezeket a szörnyűségeket, nem tudom milyen, amikor a pezsgő nagyvárosom egy csapásra megváltozik, és gyászba borul. Az elbeszélés elejét ezért nagyon rosszul éltem meg, rendkívül szomorú és elkeserítő volt. Eleinte nagyon tetszett a regény, mert Lucy és Gabe véletlen találkozásai sorsszerűnek, kivételesnek tűntek.
(SPOILER!) Később viszont, amikor már kapcsolat alakult ki közöttük, és ahogy, amiért ezt felrúgta Gabe, arra egyszerűen nem találok magyarázatot. Mert úgy gondolom mindent meg lehet oldani, ha komolyan gondolok egy kapcsolatot, akkor nem egyedül döntök, a másik félt még csak bele sem szőve a jövőmbe. A sorsszerűség, a különlegesség talán ekkor tűnt el számomra a két fiatalt összekötő kapocs jellemzőiből, és helyette csak a fiú önzősége maradt, mely végigkísérte a mű egészét.

“Arra kértél, hogy a kedvedért mondjak le az álmaimról, amikor te sosem tetted volna meg ezt ugyanezt értem, még csak fontolóra sem vettél egy kompromisszumot, meg sem vitattad velem.”

Ez a tény eleve roppantul frusztrált, és ezt csak fokozta Lucy reagálása Gabe szavaira, cselekedeteire. A könyv befejezése ugyan egy hatalmas fordulat volt, de valahol ez is csak alátámasztotta a cselekmény egészét.

Azt hiszem mondhatjuk, hogy én egy egészen más aspektusból közelítettem meg a történetet. 🙂 A mesébe illő, könnyfakasztó elbeszélés helyett a régi önmagamat láttam egy régi sztoriban, és a megélt élményektől nem nagyon tudtam elvonatkoztatni.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy többségeteknek nagyon fog tetszeni a könyv, így azt javaslom ne hagyjátok ki!

“Van valami a halálban, amitől az emberek élni akarnak.”


Kiadó: 21.század kiadó
Kiadás éve: 2018
Oldalak száma: 336 oldal
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Két ​élet. Két szerelem. Egy választás.
Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is?
Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.

Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.

Címke: , , , , , ,
előző bejegyzés következő bejegyzés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 + 4 =

25 shares