A fülszöveg alapján felkeltette az érdeklődésemet a regény, azonban, amikor elkezdtem olvasni, elég nagy gondban voltam vele. Abba a furcsa helyzetbe kerültem ugyanis, amilyenbe még nem igazán, amióta írok a blogra: az írónő stílusa nagyon tetszett, de a történet nem igazán. Így bevallom, egy időre félre is tettem a könyvet. Aztán mégiscsak furdalta az oldalam a kíváncsiság, és ismét nekiveselkedtem a Szellemeknek. Jó döntést volt.
Regényünk abszolút főhősnője, Nina, 32 éves, sikeres gasztroíró. Londonban él, a saját lakásában, vannak szerető barátnői, jól szituált szülei. Nemrég lépett ki közös megegyezéssel egy hosszú kapcsolatból, és letöltötte a gyászidőt, a regény kezdetén pedig már késznek érzi magát arra, hogy új párt találjon. A barátnője tanácsára egy netes társkeresőn próbál meg ismerkedni. Feltűnik a színen Max, akivel minden álomszerűnek tűnik, de mivel a regény eléjén járunk, gondolhatjuk, hogy ez korántsem marad így. A párkapcsolati nehézségek mellett Ninának más emberi kapcsolatai is válságba kerülnek. Idős édesapjának szellemi hanyatlása mélyen megrendíti, mivel egész életében vele volt a legszorosabb kapcsolata. Fiatal anyja, akivel sosem álltak közel egymáshoz, pedig épp valamiféle furcsa kapuzárási pánikban szenved: megváltoztatja a keresztnevét, folyton pilates és jóga órákra jár vagy a barátnőivel lóg, mindemellett igen keveset foglalkozik az igencsak törődésre szoruló férjével és a kétségbeesett lányával.
Őszintén szólva, nagyon pozitívan csalódtam a könyvben, mivel teljesen másról szólt a történet, mint amire az elején számítottam. Az írónő nemcsak a felszínt kapargatta, a csontig lerágott „szegény szingliknek milyen nehéz” témakörben, hanem szarkasztikus humorral és kegyetlenül őszintén mutatott be egy nagyon is mai jelenséget: az értelmes, lelkileg sérült, egyedülálló harmincas nők és férfiak párkapcsolati nehézségeit. Emellett terítékre kerülnek olyan mélyebb témakörök is, mint a szülők elvesztésének kérdésköre, az anya-lány és apa-fiú kapcsolat, valamint a barátság, anyaság, nőiség.
Összességében azt kell mondjam, hogy tetszett a regény. A cukorkaszínű és egyébként a 21. Századtól megszokottan gyönyörű borító ne tévesszem meg senkit, nem egy ilyen habkönnyű könyvvel van dolgunk. Érdekes kérdéseket vetett fel benne az írónő, amiről érdemes, és kell is beszélni. Dolly Alderton stílusa pedig kifejezetten tetszett, élvezetesen és szórakoztatóan ír, jó volt olvasni. Az utolsó mondat különösen megragadt bennem:
Behunyom a szemem, és az összes előttem álló útra gondolok, amelyek közül még egyet sem látok. Egyiket sem tudom eltervezni, csak hittel telve elindulni felé.”
Hát igen. Ezt hívjuk úgy, hogy élet. Köszönjük Dolly Alderton. Mindenkinek jó szívvel ajánlom a regényt, akár szingli, akár kisgyermekes anyuka, akár olyan, aki egyszerűen csak el akar olvasni egy jól megírt, értékkel bíró könyvet.
Dolly Alderton brit író és újságíró. Első regénye, a Minden, amit a szerelemről tudok, megjelenésének első hetében a Sunday Times bestsellerlistájának első öt helyezettje közé került, majd elnyerte Az év önéletrajza díjat. Saját rovata van a Sunday Times Style magazinjában, társműsorvezetője a The High Low podcastnek.
Kiadó: 21. Század
Kiadás éve: 2021
Eredeti kiadás éve: 2020
Oldalak száma: 344
Fordította: Perlényi-Chapman Eszter
Nina Dean harmincas éveinek első felét tapossa, sikeres gasztroíró, szeretik őt a barátai és a családtagjai, új lakásba költözött, a város másik kerületébe. Amikor találkozik Maxszel, az elbűvölő romantikus hőssel, aki az első randin közli vele, hogy feleségül fogja venni, Ninának úgy tűnik, minden terv szerint megy.
Az új kapcsolat a legjobbkor jött – mióta betöltötte a harmincat, messze nem érezte magát olyan jól a bőrében, mint arra előzőleg számított. Bármerre nézett, a dolgok az idő múlására, a lehetőségek fogyatkozására emlékeztették. A baráti szálak meglazultak, az ex-pasik továbbléptek, és, ami a legrosszabb, mindenki távoli kertvárosokba költözött. A szülők se jelentenek támaszt, Nina apja lassan átadja magát a leépülésnek, az anyja meglepő frizurával és ruházattal kísérletezik.
Tényleg Max lenne a megoldás?