INTERJÚ HAJDÚ-ANTAL ZSUZSANNÁVAL

Mesélnél pár szót magadról azoknak, akik nem ismernek Téged? 

A középiskolát a budapesti Teleki Blanka Gimnáziumban kezdtem, majd később a Szinyei Merse Pál Gimnáziumban érettségiztem, viszonylag csendes, álmodozó diákként. Nem igazán tűntem ki semmivel, magamnak és a barátnőimnek írogattam, ahogyan azt tettem általános iskolás korom óta.

A pötyögés mellett leginkább rajzolni és énekelni szerettem, matekból viszont csapnivaló eredményeket értem el, félévkor meg is buktam.

Tizenkettedikben a jelentkezési lapot egyedül az ELTE magyar-pedagógia szakára adtam be, ahova fel is vettek. Az egyetemen eldöntöttem, hogy tanár leszek, és öt év múlva, 2008-ban mind a két szakon lediplomáztam.

Még ez év őszén állást kaptam Isaszegen, mint magyar nyelv és irodalom szakos tanár. Egy zsák élmény, küzdelem és tapasztalat köthető ehhez az egy évhez; amivel egy fiatal, kezdő tanár szembesülhet, azzal én is szembesültem. Azóta kisebb-nagyobb kihagyásokkal a nemzetközi szállítmányozás különböző területein tevékenykedem, ahol leginkább az angol nyelvet használom, de a tanítás és az írás szeretete megmaradt – hobbinak? Hivatásnak? Szenvedélynek? Talán.

Háromkönyves író lettél. A wikipédiában is szerepelsz. Milyen érzés?

Tényleg felemelő érzés, bár a legjobb mégis az, ha valamit adhatok a könyveimmel az olvasóknak. Nem hiszem, hogy száz év múlva különösebben számítani fog a wikipediás szócikk, de az igen, ha valaki kibányássza bármelyik Hajdú-Antal Zsuzsi-könyvet egy porlepte polcról, és örömét leli benne. Mert a könyv nem halhat meg, legalábbis én ebben hiszek, de ez már egy másik mese.

Az első könyved, a Léggömbök, 2016-ban jelent meg, és az Év Gyermek- és Ifjúsági Könyve Díjra jelölték. Mennyire volt göröngyös az út a sikerig?

Természetesen én is ütköztem falakba, és pattantam le róluk, végül mégsem táncoltam vissza attól, hogy sok kiadó válaszra sem méltatott; küldözgettem a kéziratot boldog-boldogtalannak, majd a szöveg magánúton megjelentetett kisregény-verzióját végül eljuttattam a Ciceró Könyvstúdió főszerkesztőjének, aki látott benne fantáziát. Mondanom se kell, kiugrottam a bőrömből. Azt azért el kell mondanom, hogy hiába dolgoztam akkor már vagy tizenöt éve ugyanazon a történeten, a szerkesztőm által javasolt módosításokat is eszközöltem a szövegen, ami nem kevés kihívást jelentett. Ez kitűnő írásgyakorlat volt, és nem hiszem, hogy kellő alázat nélkül működött volna. Nálam a kulcs abban rejlett, hogy alaposan megszívleltem a főszerkesztő javaslatait, hiszen több évtizedes könyvkiadói tapasztalattal komolyabb rálátása nyílik a hogyanra, mint nekem. Számomra a könyvkiadás közös munka a kiadóval; hogy az ösztönzés mellett szakmailag is megfontolandó tanácsokat kapjak, ami előrevisz és motivál, ugyanakkor visszaránt a realitások talajára, ha arra lenne szükség.

Ki ihlette a könyv főszereplőjét, a középiskolás Dorkát? Esetleg saját magadról mintáztad?

Teljesen nem határolható el egyik karakter sem tőlünk, szerzőktől, hiszen mindegyik bennünk születik meg, tehát valahol mindegyikük mi vagyunk, bármilyen hajmeresztő is.

Dorka egyke, durcás, kissé túlféltett és elkényeztetett – én is sok szeretetet kaptam otthon, vagyis inkább a szülők jóindulata az, amit a saját életemből vettem, semmint a saját személyiségemet.

Ő a családja, barátai és osztálytársai által válik lassan „láthatóvá” a regény lapjain. Sokszor hibázik, néha kissé önző, emellett szerencsére rendkívül önreflektív és fejlődőképes; negatív tulajdonságai hihetőbbé teszik a karakterét. Csak így tud tanulni a botlásaiból, és az útjába álló leckék örökre megváltoztatják.

A Léggömbök többi szereplője is nagyon élethű. Esetleg ismerősökről formáltad a karaktereket?

Esetemben leginkább az iskolai jelenetek és a mélyebb érzelmi megrázkódtatást feldolgozó részek építkeznek valós élményekből, de mindig is azt tartottam szem előtt, hogy hiteles karakterekkel dolgozzam, és ne idealizáljam túl őket, ne adjak valóságtól elrugaszkodó bölcsességeket túlfűtött, gimnazista szereplők szájába – a hétköznapi ember egyszerűen nem ilyen. Mindhárom könyvem rólunk szól, akik egyben önmagunk antagonistái is vagyunk. Ugyanakkor azt is el kell fogadni, hogy a ma olvasója különösen éhezik a makulátlan hős figurájára, de ez nem köthető a kortárs realista ifjúsági irodalomhoz, amibe az én köteteim sorolhatók.

Rédey-apukát a saját apukámról mintáztam, aki sajnos tavaly karácsonykor váratlanul itt hagyott bennünket. Ennek apropóján különösen fontos nekem ez a két könyv, mert az egyik kulcsjelentőségű mellékszereplő Dorka morgós, nyers, de aranyszívű apja, aki nélkül a két kötet szerintem kevésbé lenne élvezhető.

A Léggömbök folytatása, az Utánad című könyved is nagy siker lett, amelyet a Merítés-díj zsűrije 2017 legjobb hatodik ifjúsági kötetének választott. Nehéznek érezted a megírását, vagy addig is fejedben volt a történet?

Az Utánad három hónap alatt született meg, ami kevés időnek tűnik, de néhány verzióját már korábban végigzongoráztam a fejemben, mert nem tudtam elengedni a szereplőket. Amikor a főszerkesztő zöld utat adott a második, befejező résznek, szinte kirobbant belőlem ez a kötet, és a korábban leírt jeleneteket is beépítve kerek egésszé gyúrtam. Örülök, hogy Dorka haza- és önmagára találását sikerült a papírra álmodnom, mert az Utánad némi feloldozást nyújt a főszereplők, így az olvasó számára is.

Legújabb regényed, a Visszatérünk, idén októberben jelent meg, amelyet egy szörnyű iskolabusz-tragédia ihletett. Értek esetleg támadások a témaválasztás miatt?

 A Visszatérünk érzékeny téma, mert hiába félig-meddig kitalált történet, mégis két olyan eseményre is reflektál, ami megrázta az országot, ezért számítani lehetett rá, hogy ezzel kapcsolatban nem lehet elég óvatosnak lenni. A regény nem kifejezetten a balesetre, hanem az azt követő évekre, a gyászfeldolgozás különböző típusaira koncentrál.

Jólesik, amikor azt írják, a könyv méltó emlék azoknak, akiket elveszítettünk, azonban én mégis arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy bár a túlélők talán soha nem lesznek ugyanolyanok, mint a tragédia előtt, mégis bennük van a hála és az életigenlés, amire ennyi év után találkozva újra és újra emlékeztetik egymást.

Az írás mellett egy íróiskolában is tanítasz. Mit tanácsolnál annak, aki könyvírásba vágná a fejszéjét?

Az első és legfontosabb, hogy írjanak, írjanak és írjanak, gyakorlás végett. A második, hogy olvassanak, olvassanak és olvassanak, hogy megtalálják a saját hangjukat. A harmadik, hogy kitartás és alázat nélkül nincs előrelépés, de ezekről órákon át tudnék beszélni, és beszélek is, hiszen folyamatosan ebben a témában létezem, és ezek mentén próbálok fejlődni magam is.

Hogyan látod a magyar könyvpiacot?

Rengeteg az új megjelenés, és persze pörögnek a divatos témák minden zsánerben, ennek köszönhetően őrülten nehéz kint maradni a könyvesboltok polcain a több ezer új kötet között, főleg most, karácsony előtt. A könyvek gyakran úgy bújnak meg ezeken a polcokon, hogy a borítójuk nem is feltétlenül látszik. Őszintén szólva a „trend” szóval mint szerző nem tudok mit kezdeni; igyekszem szívből írni – azt, ami éppen megérint, ami foglalkoztat, vagy ami jelenetenként beúszik a fejembe, és érzelmeket vált ki belőlem.

Mivel töltöd szívesen a szabadidődet?

Elcsépelt lenne, ha azt mondanám, kizárólag írással, és nem is lenne igaz, hiszen csak akkor verem a klaviatúrát napi tizenöt órában, amikor az ihlet bűvkörébe kerülök. Újabban legszívesebben a kutyámmal összebújva ütöm el az időt a gondolataimba mélyedve, jó melegben, és ilyenkor nem is vágyom másra a mókuskerék után.

Egyébként, ha még ne említettem: fogadjatok örökbe menhelyi kutyát, ha tehetitek. 🙂

 

Tags: Hajdú-Antal Zsuzsanna, kortárs író, Léggömbök, Utánad, visszatérünk

Kapcsolódó bejegyzések

előző bejegyzés következő bejegyzés

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

9 + nyolc =

0 shares

Archívum

Címkék