Szabó Magda neve fogalom a magyar irodalomban. Valószínűleg nemigen akad olyan ember, aki ne hallott volna róla vagy legalább ne látta volna az Abigélt a televízióban. Nekem is ez az első emlékem róla. Gyerekként a kanapén bekuckózva bámultam szájtátva az ikonikus színészóriásokat a képernyőn. Az Abigél ugyanúgy hozzátartozott az ünnepekhez, mint bármi más, nem számított, hogy már százszor láttam, százegyedszerre is ugyanannyira imádtam. Aztán később jött a Régimódi történet, szintén a tévében, odaragasztott a fotelbe és vesébe vágó mondatait nem tudtam kiverni a fejemből. Ezután olvastam el a könyvet is, azóta Szabó Magda számomra a magyar szépirodalom egyik ragyogó ékköve.
Régóta szemezgettem az Ókúttal, míg végül úgy éreztem, most jött el az ideje. 1970-ben, Szabó Magda ötvenhárom éves korában jelent meg, saját bevallása szerint ez a könyvet a férjének írta, akinek ez lett a kedvence. Megértem, hiszen mi is lehetne izgalmasabb olvasmány annál, amelyet egy író saját magáról ír. Pláne, ha ezt az írót akkora tehetséggel áldotta meg a sors, mint Szabó Magdát.
Az Ókút az írónő varázslatos gyermekkorába kalauzol el minket és szinte belezuhanunk Szabó Magda és családja szövevényes világába, a korabeli Debrecen régi, rejtett kincsei közé, amely a már akkor is különleges kislány, különleges szemén keresztül tárul elénk. Érzékletes leírások, bölcs, feledhetetlen mondatok, amelyek még sokáig keringenek bennünk. Az Ókutat lehetetlen gyorsan olvasni. Olvasás közben meg-meg állunk és úgy csodálkozunk rá egy-egy mondatra, olyan érdeklődve és elmerengve, amilyen kifinomult eredetiséggel maga az írónő is rácsodálkozott a világra annak idején. Ezt a könyvet ízlelgetni kell, emésztgetni, közben csodálni és engedni hatni. Szabó Magda úgy gyűjtötte össze gyerekkora emlékképeit, élményeit és érzéseit, mint megannyi apró csillogó kavicsot, ami az Ókút tetején ragyog. Sok kis történet családról, barátságról, szeretetről, háborúról, életről, halálról. Közben pedig azon kapjuk magunkat, hogy mi is nagyon megszeretjük az írónő csodálatos, különleges szüleit, akik varázslatos mesevilágból szőtt hálót fontak Szabó Magda köré, aki így a szeretet mindent felülíró biztonságában tudta kibontakoztatni páratlan írói tehetségét.
Aki szereti az írónő regényeit, annak kihagyhatatlan az Ókút, hiszen amint kinyitjuk a leplezetlenül őszinte könyvet, akaratlanul is alámerülünk Szabó Magda lelkébe és talán kicsit megérthetjük, hogyan kerülhettek ki olyan briliáns alkotások a keze alól, amelyek nemcsak Magyarországot, hanem az egész világot meghódították.
A Jaffa Kiadó az írónő születésének 100. évfordulójára új Szabó Magda-életműsorozat kiadásába kezdett, amelyeket új köntösben, de eredeti tartalommal jelentetnek meg. 2017 óta már számos kötet közül lehet válogatni, én már felírtam magamban a listát, amit még szeretnék elolvasni, mert Szabó Magdát olvasni egyszerűen muszáj.
Kiadás éve: 2016
Kiadó: Jaffa Kiadó
Eredeti megjelenés éve: 1970
Oldalak száma: 276
Hajdani házunk udvarán számtalan apró kavics tarkállott egy sarokban. Ha esett, felfénylettek a kövecskék, amelyek mi mások lehettek volna, mint drágakövek, mentem volna minden zivatar után kincset gyűjteni, csakhogy tilos volt. Apám, anyám elmondta, a kert kavicsos sarkában valamikor ókút volt, amelyet réges-rég betemettek már, mégsem szabad megközelíteni, mert az ókutak álnokok, a föld bármikor megnyílhat a ráhágó alatt, s már zuhan is: behörpöli a mélység. Nehéz fogadalom volt, de álltam, megígértem, hogy kerülöm a sarkot. Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra. Persze nem szegtem meg a szavamat, mintha már akkor tudtam volna, amit csak mostanában értek meg, hogy az én szüleim egész életükben mindig megpróbáltak megvédeni engem valami általuk sem ismert, de születésemtől gyanított veszedelemtől, s megpróbálták előre kiszabni leendő útjaimat, nagyjából úgy, mint egy középkori térképész, aki tisztázatlan földrajzi helyzetű országokban busafejű, nem megbízható jelleműnek ábrázolt gyíkszerű figuráknak a térképre festésével iparkodtak jelezni: itt esetleg sárkánnyal találkozik az utazó. Apám már nem érte meg, míg főfoglalkozású író lehettem, anyám igen, de akkorra már tudta, nemhogy egy fogadalom, semmi sem tudja majd életveszélyes pályámon semlegesíteni az alkotót munkára kényszerítő és kitalálhatatlan szakmai helyzetbe hozó vágyat, hogy elmondja mindenkinek, amiről úgy érzi, tilos hallgatnia. Mikor ezeket a sorokat írom, már senkim nem él, akinek szava megállíthatna, maga az ókút sincs, új épület alapozása tüntette el. Pályámat hivatalosan 1945-ben kezdtem a Magyarok-ban megjelent első, komolyan vehető verssel. Ott állok a szakma ókútja fenekén, senki szeretete nem szól rám, holott a hajdani intelem nem volt balgaság, az alkotás ókútjában bármi történhetik az alkotóval. Bármi. De persze mindegy, hogyne volna mindegy. Sem apám, sem anyám, aki retteghetne, utolsó családtagomat, Konstantint, a macskát, aki az írógépem mellé gömbölyödve kilenc termékeny éven át figyelte, mit kopognak a billentyűk, tegnap váltotta meg kivédhetetlen szenvedésétől a kegyes altatás. Akár táncolhatok is az ókút tetején, nem riasztok meg vele senkit, mert nincs is senkim, csak a mindent megőrző emléke a gyermekkor abszolút biztonságának, a háznak, ahol nem volt határvonal valóság és látomás között, ahol két elvetélt író házasságából megszülettem, felnőttem és megpróbáltam rögzíteni életem első tíz esztendejének irreálisan gyönyörű, boldogítóan abszurd szereplőgárdáját, színpadképét és kulisszáit.
