ROSE TREMAIN: Zene és csend

Rose Tremain Zene és csend című regénye tökéletes karácsonyi olvasmány. A XVII. századi Dánia hóval borított, sós levegőjű világába kalauzol el minket, és úgy hömpölyög bennünk, akár egy súlyos szimfónia.

Nem egy szokványos romantikus történet, bár van benne szerelem és szenvedély, mégis inkább a maga realitásával, naturális képi világával mutatja be az emberi kapcsolatokat. A könyv engem Az essexi kígyóra emlékeztetett, ami szintén nagy hatással volt rám.

A Zene és csend több különböző szereplő történetét meséli el, van köztük E/3-ban és E/1-ben íródott nézőpont is, mellyel Rose Tremain mesterien sző bele minket is az események folyamába.

A könyvben elsőként Peter Claire-t ismerjük meg, a fiatal, angyali szépségű angol lantművészt, aki a fagyos Dániába érkezik, hogy IV. Keresztély király zenekarához csatlakozzon. Ám nem számít azokra a nehéz körülményekre, amelyek az udvarban várják, hiszen a zenészeknek az istálló felett kell aludniuk, és egy jéghideg, sötét pincében kell játszaniuk. Ahogy arra sem számít, hogy egy csalódás után itt talál rá a váratlan szerelem.

A következő szereplő, IV. Keresztély király korántsem volt nekem szimpatikus. Rossz külsejű férfi, aki rettenetes körülmények között tartja a zenészeit, ráadásul őrült szenvedélyt érez a nála sokkal fiatalabb felesége iránt, aki megveti és megcsalja.

Aztán ott van a király felesége, Kirsten Munk, a maga önző, ellenszenves természetével, akit semmi más nem tesz boldoggá csak az, hogy kedvére hentereghet a szeretőjével, akivel szado-mazo játékokat játszik. Akárcsak a király, ő maga is valóságos történelmi személy, aki nem volt elég magas rangú ahhoz, hogy királyné lehessen, azonban IV. Keresztély olyan elemésztő vágyat érzett iránta, hogy  morganatikus házasságot kötött vele. Kirtsent az udvar és az arisztokrácia megveti, aki szintén gyűlöl mindenkit, és haragját az udvarhölgyein vezeti le.

Kétségkívül a legszimpatikusabb szereplő számomra Emilia Tilsen, aki szeretett anyjának elvesztése után kerül a király udvarába Kirtsen udvarhölgyeként. A lány apja ugyanis a felesége halálát követően belehabarodott a házvezetőnőbe, aki átvette az uralmat a család férfitagjai felett. Ne gondoljunk azonban romantikus szerelemre. Magdalena telt idomaival és kacérságával a férfiak legvadabb természetét ébreszti fel. Emilia nem bír tovább az otthonában maradni, és inkább az udvarban keres menedéket.

Végül ott van a szépséges O’Fingal grófné, aki Írországban élt boldogan a férjével, mígnem a férfi szépen lassan elvesztette a józan eszét, aztán Peter Claire húga és a vőlegénye, George Middleton, akinek váratlan súlyos betegsége az életét fenyegeti.

Megannyi szereplő élete keveredik ebben a nem mindennapi történetben, egy kicsit egymásba gabalyodnak, majd folynak tovább a maguk végzete szerint.  A regény igényes nyelvezettel íródott, úgy gördülnek egymás után a szavak, mint apró gyöngyszemek. Tökéletes olvasmány hideg téli napokra, egy finom tejeskávé mellé reggeli ébredezésnek, vagy az esti elalvás előtt a karácsonyi fények alatt.

Rose Tremain Londonban született, regényei és novellái számtalan díjat nyertek. Az 1999-ben kiadott Zene és csendért Whitbread-díjjal  jutalmazták. Az írónő 2007-ben megkapta a CBE nevű brit lovagrend kitüntetését, amely a „Sir” előnév női megfelelője, a „Dame” rang viselésére jogosítja fel. Ugye, hogy ez azért nem semmi? Mondom, érdemes elolvasni. Öt csillag!


Kiadás éve: 2019
Kiadó: XXI. Század
Oldalak száma: 512
Fordította: Kada Júlia

A ​Gustav-szonáta szerzőjétől

1629-ben egy fiatal angol lantművész, Peter Claire a dán királyi udvarba érkezik, hogy csatlakozzon az uralkodó, IV. Keresztély zenekarához. Hamarosan megtapasztalja, hogy ezen a helyen a végletek uralkodnak: a zenészeknek a királyi lakosztály alatti, fagyos pincében kell játszaniuk.

Szép arcának köszönhetően a király „angyala” lesz belőle. Szerelemre gyúl a király hűtlen és álnok felesége, Kirsten egyik udvarhölgye iránt. Érdekes belső konfliktust él át: a lelke üdvéért aggódik, miközben a szerelem is hajtja.

Rose Tremain meseszép története csupa kettősségre épül: fény és árnyék, gyengédség és erőszak, zene és csend fonódnak össze benne. A Gustav-szonáta írónőjének romantikus regénye igazi varázslat: egyszerre idézi fel Dánia sós levegőjét és kelti életre alkimista módjára majd’ négyszáz évvel ezelőtti hőseit.

Whitbread-díj: Az év regénye (1990)

„Remekbe szabott történet… Briliáns írás, melyet újra és újra, örömmel ízlelget az olvasó.” – The Times

Címkék: , , , , ,

Kapcsolódó bejegyzések

előző bejegyzés következő bejegyzés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt × 3 =

0 shares

Archívum

Címkék