A fülszöveg alapján egy egészen más hangulatú, illetve cselekményű könyvet képzeltem el, viszont hatalmasat tévedtem.
Ez a fantasy regény egy olyan különös világban játszódik, melyben az egyik főszereplő, Ophélie, az Anima elnevezésű földszilánkon él. Animának az az érdekessége, hogy a lakosai szerint minden tárgynak lelke van, és így is bánnak minden eszközzel, valamint az ott élő emberek kivételes képességei is eszerint fejlődtek ki. Ophélie-ben az „olvasás” és a „tükörjárás” készsége alakult ki. Ez azt jelenti, hogy a lány információkhoz jut egy-egy tárgy megérintésével, továbbá számára ismerős tükrökön át tud kelni. (Persze ezt csak leegyszerűsítve írtam le, mert ezek az adottságok ennél jóval bonyolultabban működnek)
Ophélie hétköznapjai akkor változnak meg, amikor egy érdekházasságba kényszerítik. A vőlegénye a megmaradt világ egy másik szilánkjáról, a Sarkról származik és Thorn-nak hívják. Thorn Animába érkezése után, szinte azonnal útnak indul Ophélie-vel a új otthonukba. A vőlegény nem túl beszédes, és nem is túl szimpatikus, azt viszont már hamar megjósolja menyasszonyának, hogy a Sarkon még a telet sem fogja túlélni.
A Sarkon az emberek egy furcsa, Légvár nevű helyen élnek, mely tele van káprázattal, ahogy a lakói is titokzatosak. Ezen a helyen kezd a cselekmény egyre bonyolultabbá válni. Szépen lassan ugyan kiderülnek a miértek ( pl.miért pont Ophélie lett Thorn menyasszonya), de közben újabb és újabb kérdések merülnek fel a történések kapcsán. Egyre több emberrel megismerkedünk, de mintha mindenkinek lenne valami titka, és mintha senki sem az lenne aminek/akinek mutatja magát.
Az eleinte talán szerelmi, akár romantikus történetnek elképzelt regény igazából egy kalandos, ármányokban gazdag elbeszélés, melyben gátlástalan harc folyik a hatalomért, a minél kedvezőbb pozícióért. Ha egy személyről azt gondoljuk, hogy mellékszereplő, pár oldal múlva biztos kiderül róla, hogy neki köszönhetjük a történet újbóli fordulatát.
A szereplők elképesztően kidolgozottak. A Légvár minden polgáráról elmondható, hogy egyik percben még nem szerettem, a másikban már rokonszenves lett. Ezt a megállapítás Ophélie és Thorn járatja leginkább a csúcsra, közel hatszáz oldal elolvasása után sem tudom eldönteni, hogy szimpatizáltam-e velük.
Összefoglalván: egy nagyon kellemes meglepetés ért a mű elolvasásakor. Az írónő egy olyan varázslatos, precízen kidolgozott világot tárt elém, ahol mindennek, mindenkinek jelentősége van. A tárgyaktól kezdve, a karakterek személyiségéig az egész egy kiforrt egységet alkotott. Teljesen magába szipantott ez a kalandos, fordulatos regény, ezért roppant dühítő, hogy a rengeteg kérdés, ami még most is a fejembe motoszkál, megválaszolatlan maradt. Remélem, hogy a folytatás minél előbb megjelenik, mert muszáj továbbolvasnom.
Kiadó: Kolibri Kiadó
Kiadás éve: 2017.
Oldalak száma: 580 oldal
Fordította: Molnár Zsófia
Fülszöveg:
Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.
Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…
Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.
Christelle Dabos trilógiájának első kötete számos irodalmi díjat nyert, és a legnagyobb francia kiadó, a Gallimard első könyveseknek járó elismerését is magáénak tudhatja.
