L. S. HILTON: Domina (Judith Rashleigh 2.)

“Judith Rashleigh, a mindenre elszánt egykori művészettörténet-hallgató egyszer csak rájön, hogy a festményeket nem pusztán a képek szerelmesei kedvelik, de különböző maffia-hálózatok is készek lecsapni rájuk. A lányt férfikollégái semmibe veszik, ezért saját kezébe veszi a sorsát, és megmártózik a bűn mocsarában. 
Később úgy dönt, hogy Elisabeth Teerlinc néven új életet kezd Velencében. Saját galériát nyit, és megpróbálja elfelejteni az egykori gyilkos Judithot. Azonban hamarosan rá kell döbbennie, hogy egy hatalmas játszma mellékszereplőjévé vált, a játékszabályokat pedig nem ő írja. 
De vajon miért pont vele akarja felbecsültetni káprázatos képeit a dúsgazdag műgyűjtő, Jermolov? Vajon miről akarja meggyőzni őt Jermolov felesége, Elena, és miért éppen Velence temetőjében, a San Michele szigeten? Miért kell meghalnia egy ártatlan orosz tanárnőnek? Miért mozdul el napról napra minden Judith szállodai szobájában? 

L. S. Hilton Maestra című pszichothrillerének erotikában gazdag folytatása egyszerűen lebilincselő. Vigyázat, itt még a halottak sem nyugodhatnak békében!”

Az első részben, a Maestrában, megismertünk egy különös, kissé labilis főszereplőt, Judith-ot. Már akkor feltettem a mű végén magamnak a kérdést: vajon meddig fokozódik ez az őrület, ez az ámokfutás, amit a lány véghezvitt. Judith odáig jut már a Domina című könyv elején, hogy felvesz egy új nevet, vele együtt egy új személyiséget, és “új emberként”, Elisabeth Teerlinc néven galériát nyit Velencében. Egy nap felbukkan egy alak a galériában, és arra “kéri” a nőt, hogy becsülje fel megbízója, egy híres/hírhedt műgyűjtő képeit. Elisabeth visszautasítja az ajánlatot, és innentől kezdve felbolydul az élete: egyre mélyebbre süllyed, egyre jobban elmerül a szerb maffia világában, így egy egészen szokatlan közeget mutat be nekünk. Eközben rengeteg mindent megtudhatunk Caravaggioról, és úgy általában művészettörténi ismeretekkel gazdagodhatunk.

A trilógia második része mégis egy egészen más hangulatot árasztott: keveseltem Judith  fanyar, sötét humorát, mintha a személyisége is kicsit halványodott volna. A törtető fiatal nőnek valahogy csak az árnyékát láttam (hiába volt még mindig tökéletes és precíz a problémamegoldó készsége). Az elbeszélés vége viszont mindenképp megemlítendő, mert furcsa volt, a történethez pedig nehezen kapcsolható. Pont ezért a különösségért, valamint a művészettörténet iránti szeretetemért adtam 4 csillagot erre a regényre.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum Kiadónak!

Címke: , , , , , , ,
előző bejegyzés következő bejegyzés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

egy × kettő =

7 shares