„Az ember azt hinné, hogy egy űrállomáson nem unalmas az élet. Ez igaz lehet, ha felelősségteljes a munkaköröd, esetleg egy erre járó űrhajó legénységéhez tartozol. De ha a takarító és karbantartó személyzet tagja vagy… az nem túl izgalmas. Max élete ebben az egyhangú, de nyugodt mederben folyik egészen addig, míg meg nem ismeri Lydiát. A lánynak köszönhetően belekeveredik a Xendonon dúló polgárháborúba, ami több fájdalmat okoz, mint azt valaha is képzelte volna. A békés élet és a kalandok közt egyensúlyozva nehéz döntéseket kell meghoznia, melyek akár az életébe is kerülhetnek.”
Bevallom őszintén félve álltam neki ennek a könyvnek. Ennek oka az volt, hogy ismerem L.J.Wesley-t. Oké, túlzás, hogy ismerem, találkoztunk párszor és a Lendület Magazinnál együtt is dolgozunk. Ilyenkor nekem nehéz írnom egy műről, mert akaratlanul is befolyásol a másik ember személyisége. Végül csak sikerült 🙂
A történet a jövőben játszódik, amikor a Föld nevű bolygóra már csak páran emlékeznek, vagy inkább csak olvastak róla. Főszereplőnk Max, aki egy űrállomáson takarít, egészen addig, amíg meg nem ismerkedik Lydiával. Az ismeretségük eredményeképp Max addigi nyugodt, unalmas élete teljesen felborul, és egy kalandokkal teli lét veszi kezdetét.
Ilyen, napló jellegű könyvet nem sokat olvastam eddig, de ehhez a történethez illett ez a formai megoldás. Ennek köszönhetően csak a fontosabb momentumokkal ismerkedhettünk meg, a szereplők jellemei például nem nagyon bontakoztak ki (kicsit talán Max személyisége), ezért én például egyik szereplőt sem éreztem magamhoz közel. Talán ez lehetett az oka, hogy nehezebben éltem bele magam egy-egy küldetésbe, vagy egy komolyabb eseménybe. Mégis, mindennek ellenére ez egy könnyen olvasható, humoros elbeszélés volt, egy felettébb idegesítő, ugyanakkor tökéletes befejezéssel.
„Szánalmas kis csehó volt. A talajt több évtizedes kosz borította, de ezt ügyesen álcázták, mert nem volt világítás.”
Köszönöm a könyvet L.J.Wesley-nek!
